Ezekből nem lesz sztori, de mégis felsorolom őket.
A., a szomszéd néni, átengedte a garázsát kétszer is a furgonnak, amely Edinburghból és Budapestről hozta Zs. és az én cuccaimat, és ő kiállt a kocsijával az utcára, mert neki van engedélye a környéken parkolni.
Zsu., (mü?)vesespecialista, és G. nyugdíjas gordonkamüvész (világhírü volt, Erdélyben gondjai voltak, mert nem akarta románosítani a nevét, egyszer meglépett egy olasz turnén, itt dolgozott sokáig az operában, itt ott, de egy idő után elküldték nyugdíjba, ami igen alacsony. Van egy olyan elméletem, javítson ki valaki, ha nincs így, hogy angolszászéknál ilyen nincs, ha egyszer valaki kiemelkedik, eljut magasra a szakmájában, akkor már nem veszik el tőle, marad "professor emeritus" élete végéig, vagy az Élsportolók, vagy Világhírü vonósok alapítvány (ezeket most találom ki) fizet nekik kiemelt életjáradékot életük végéig). A szüleim szomszédjainak jó barátai. Zsu. másfél óráig telefonált, hogy lakásnéző találkozókat szervezzen potenciális háziurakkal és házinénikkel. G. fuvarozott város széli plázákba, kaptam tőle dekódert a tv-hez.
M., volt utrechti kolléga, most itt lakik Torinóban, szintén telefonált hasonló ügyben. Egy kolléganője F., aki kiderült, hogy itt dolgozik, felajánlotta a kocsiját, hogy kölcsönvehetem ikeázni.
De elutasítottam, mert I.-vel megyünk, 20 éves csaj, A., a szomszédnéni jóbarátja, valamelyik reggel feljött és 3/4 óráig telefonált, hogy elintézze nekem a gáz és a villany szerződéseket, aztán utána még több ízben, mindig emailben jelentkezett, hogy mit intézett, vagy milyen extra adat kell még neki. Eltörte a barátja csészéjét, úgyhogy kell is neki, de szeret is az ikeába járni.
L., itteni kolléga, 3/4 órát telefonált innen bentről, hogy megrendelje nekem a netet otthonra, (közben többször odatartotta a telefont és bele kellett mondanom, hogy "Confermo").
?., a lengyel takarítónéni, aki kihívta a fütésszerelőt a távollétemben, amikor nem akart beindulni a központi fütés a lakásban (ő próbálkozott, mondta A.-nak, hogy hiszen mi biztos megértjük egymást, biztatott, hogy mondjak valamit magyarul, ő lengyel, meg fogja érteni, de hát ez nem jött be. Mindenesetre olaszul tud én meg igyekszem tanulni).
És persze An., professzornő Páviából, akinek az állást köszönhetem. Most épp Sabbatical éve van, ma itt lesz előadni másodszor az ősz folyamán.
Még egy absztrakt embercsoport eszembe jutott, akik nekem ugyan közvetlenül eddig nem segítettek semmit, de beleillenek a bejegyzésbe. Ha valaki rohan a busz után, vagy öreg néni elbambul és becsukódik előtte a busz ajtaja, akkor mindig akad valaki, rendszerint fiatal koma, aki kiabál a sofőrnek, vagy rácsap a csukott ajtóra és gesztikulál a visszapillantótükörbe, és erre a sofőr mindig kinyitja az ajtót. Ha a busz mögött áll egy másik, akkor sokszor a másik busz sofőrje dudál ezügyben.
A., a szomszéd néni, átengedte a garázsát kétszer is a furgonnak, amely Edinburghból és Budapestről hozta Zs. és az én cuccaimat, és ő kiállt a kocsijával az utcára, mert neki van engedélye a környéken parkolni.
Zsu., (mü?)vesespecialista, és G. nyugdíjas gordonkamüvész (világhírü volt, Erdélyben gondjai voltak, mert nem akarta románosítani a nevét, egyszer meglépett egy olasz turnén, itt dolgozott sokáig az operában, itt ott, de egy idő után elküldték nyugdíjba, ami igen alacsony. Van egy olyan elméletem, javítson ki valaki, ha nincs így, hogy angolszászéknál ilyen nincs, ha egyszer valaki kiemelkedik, eljut magasra a szakmájában, akkor már nem veszik el tőle, marad "professor emeritus" élete végéig, vagy az Élsportolók, vagy Világhírü vonósok alapítvány (ezeket most találom ki) fizet nekik kiemelt életjáradékot életük végéig). A szüleim szomszédjainak jó barátai. Zsu. másfél óráig telefonált, hogy lakásnéző találkozókat szervezzen potenciális háziurakkal és házinénikkel. G. fuvarozott város széli plázákba, kaptam tőle dekódert a tv-hez.
M., volt utrechti kolléga, most itt lakik Torinóban, szintén telefonált hasonló ügyben. Egy kolléganője F., aki kiderült, hogy itt dolgozik, felajánlotta a kocsiját, hogy kölcsönvehetem ikeázni.
De elutasítottam, mert I.-vel megyünk, 20 éves csaj, A., a szomszédnéni jóbarátja, valamelyik reggel feljött és 3/4 óráig telefonált, hogy elintézze nekem a gáz és a villany szerződéseket, aztán utána még több ízben, mindig emailben jelentkezett, hogy mit intézett, vagy milyen extra adat kell még neki. Eltörte a barátja csészéjét, úgyhogy kell is neki, de szeret is az ikeába járni.
L., itteni kolléga, 3/4 órát telefonált innen bentről, hogy megrendelje nekem a netet otthonra, (közben többször odatartotta a telefont és bele kellett mondanom, hogy "Confermo").
?., a lengyel takarítónéni, aki kihívta a fütésszerelőt a távollétemben, amikor nem akart beindulni a központi fütés a lakásban (ő próbálkozott, mondta A.-nak, hogy hiszen mi biztos megértjük egymást, biztatott, hogy mondjak valamit magyarul, ő lengyel, meg fogja érteni, de hát ez nem jött be. Mindenesetre olaszul tud én meg igyekszem tanulni).
És persze An., professzornő Páviából, akinek az állást köszönhetem. Most épp Sabbatical éve van, ma itt lesz előadni másodszor az ősz folyamán.
Még egy absztrakt embercsoport eszembe jutott, akik nekem ugyan közvetlenül eddig nem segítettek semmit, de beleillenek a bejegyzésbe. Ha valaki rohan a busz után, vagy öreg néni elbambul és becsukódik előtte a busz ajtaja, akkor mindig akad valaki, rendszerint fiatal koma, aki kiabál a sofőrnek, vagy rácsap a csukott ajtóra és gesztikulál a visszapillantótükörbe, és erre a sofőr mindig kinyitja az ajtót. Ha a busz mögött áll egy másik, akkor sokszor a másik busz sofőrje dudál ezügyben.
